Van-e kiút a zsákutcás magyar történelemből?
Van-e kiút a zsákutcás magyar történelemből?
Bibó István a II. világháború után írt (1948), az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című munkájában hosszasan elemzi, milyen hazug politikai konstrukciókban élt a magyarság az elmúlt évszázadban. A Hetek a témával kapcsolatban neves közéleti szereplőket kérdezett arról, hogy létezik-e egyáltalán magyar szuverenitás; hazug-e az a konstrukció, amelyben Magyarország önmagát értelmezi; valódi vagy álproblémákkal foglalkozunk nap, mint nap; illetve ennek köszönhetően zsákutcában vagyunk-e, és ha igen, látszik-e belőle bármiféle kiút.
Bibó arról értekezik, hogy magyar közösségi élet egyik központi kérdésévé lett, milyen a magyar alkat, milyen is a magyar. Bibó álláspontja szerint: „A magyar nemzet politikai és társadalmi zsákutcák sorozatán bukdácsolt végig attól a pillanattól kezdve, hogy forradalmi szabadságharca elbukott, egészen odáig, amikor a második világháború végén a maga fikciókból, feltevésekből, követelésekből és vágyképekből épült államépítményének a romjai között újból szembekerült a valósággal.
Ez alatt a csaknem száz esztendő alatt a magyar nemzet olyan politikai és társadalmi konstrukciókban élt, amelyekben a dolgokat a maguk nevén nevezni nemcsak hogy nem lehetett, hanem nem is volt szabad, ahol a tényeket nem az okok és okozatok egyszerű láncolatában, hanem azon kívül álló feltevések és várakozások jegyében kellett értelmezni és magyarázni, ahol álbajokra kellett pazarolni jó erőket s ráolvasással gyógyítani valóságos bajokat, ahol a valóságos tennivalók körén kívül s azokra való tekintet nélkül lehetett és kellett cselekedni, s ahol hiányzott a cselekedetek helyességének az objektív mértéke, és helyette a félelmek és sérelmek egy bizonyos rendszere szerepelt erkölcsi értékmérőként.”
Le kell cserélni a szocialista elitet
 |
Számomra Magyarország története sikertörténet: nagy világbirodalmak, országok tűntek el, mi pedig minden nehézséget leküzdöttünk, válságokat hagytunk magunk mögött, és itt vagyunk. Óriási túlélési tapasztalattal rendelkezünk. A kudarcokból gyakran többet lehet tanulni, mint a sikerekből. Történészként és Orwell nagy tisztelőjeként vallom, megfelelő távlatból mindig kiderül, hogy bár a történelmet a győztesek írják, „az igazság akkor is létezik, ha tagadják”.
Nem gondolom, hogy minden kihívásra csak egy megoldás létezik, gyakran bizony új, járatlan utakat is keresnünk kell. Az Unió kemény intézkedései is jelzik, hogy ők sem találják a helyes irányt. Válságban vagyunk. Ez a krízis azonban elsősorban nem gazdasági, hanem bizalmi, érték- és társadalmi válság. Érdekeket sértettünk, a francia és német döntéshozók is politikusok, nekik az a feladatuk, hogy a saját választóiknak, polgáraiknak az érdekeit védjék, ez magyarázza fellépésüket, politikai és gazdasági támadásaikat.
De nagyon sokszor tapasztalom, hogy például a nyugat-európai újságírók arra sem veszik a fáradságot, hogy megismerjenek minket, arról nem is beszélve, hogy gyakran úgy kritizálnak valamit, hogy a konkrétumot el sem olvasták: így alakul ki egy „metavita”, azaz megszületik a cikk, amelynek nincs köze a valósághoz. Európa nem tud összefogni ellenünk, hiszen Európa mi vagyunk. A mostani támadások mögött nagyon is jól felismerhető érdekek húzódnak meg, de hál Isten, nem maradtunk magunkra. Vannak nézetkülönbségek, de a demokráciának a lényege a sokszínűség. A nacionalizmus kártya előhúzása pedig bumeránghatást érhet el: a szélsőségesek malmára hajtják a vizet.
A korszak- és elitválság ellen leginkább az a 68-as nemzedék tiltakozik, aki most uralja a nyelvet, azaz a közbeszédet illetve a közéletet, és aki szintén egy elitváltás eredményeként foglalhatta el mostani pozícióit. Most pedig nem akarja elfogadni, hogy húsz évvel a kommunizmus bukása után, Magyarországon is napirendre került a szocialista elit lecserélésének igénye. Ezen az időszakon is túl leszünk. Minden képességünk és tehetségünk megvan hozzá, hogy ebből a válságból is győztesen kerüljünk ki.
A világ nem a washington-i neoliberális konszenzus irányába mozog
 Tamás Pál, az MTA Szociológiai Kutatóintézetének igazgatója |
A magyar történelem nem tekinthető zsákutcásnak, de sikereket elsősorban birodalomalkotó részegységként, vagy mint az Osztrák-Magyar Monarchia társuralkodói értünk csupán el. A zsákutcát mindig is a nemzeti szuverenitás mantrázása jelentette, és jelenti ma is. Öncsalás az a tézis, amit a 19. század óta hangoztat a magyar politikai elit – mostani divatos kifejezéssel élve – kuruc vonulata, hogy hazánk ebben a geopolitikai összefüggés-rendszerben önálló, virágzó és tartós nemzetállamot tud működtetni. Ennek a történelmi tévedésnek issza a levét azóta is a teljes kárpát-medencei magyarság.
A nemzeti szuverenitást ma megéneklők szólamaival azért kell mégiscsak egy kicsit óvatosabban bánni, mert ami a liberális értelmiségiek számára elítélendő kuruckodás, az a világ más részein antiglobalista, antikapitalista harc. Érdekes módon, azok a jelszavak, amelyekkel Orbán próbálkozik – még ha ennek nincs is tudatában –, igen sok olyan barátot hozhatnak számára, akikre ő nem is számít. Amikor Bayer Zsolt Széles Gáborral együtt egy olyan táblát cipel a békemenetben, hogy „Nem leszünk gyarmat”, akkor ezen Budapesten lehet nevetni – meg is tettük –, de a világon Jakartától Buenos Airesig száz milliós nagyságrendben ugyanilyen jelszavakkal menetelnek. Vegyük észre, hogy a világ nem a Washington-i neoliberális konszenzus irányába mozog, és azok a főleg harmadik világbeli országok, akikkel mi – legalábbis a retorika szintjén –, függetlenségi törekvéseinket hangoztatva egy kalapba kerülünk, nem mind szörnyetegek. Nem véletlen, hogy a Financial Times január végétől a kapitalizmus kríziséről indított cikksorozatot.
Ettől persze mindez Magyarországon továbbra is csak propaganda marad, hiszen Orbán Viktor is ismeri azt a koordináta rendszert, amiben mozoghat. Viszont kiszolgálja a hazai politikai közvéleménynek azt a részét, amelyik kétszáz éven keresztül ezen a függetlenségi – és a történelmi Magyarországot egyébként szétverő – kuruc hagyományon nevelkedett.
Jobb és bal között ebben a kontextusban nem ott van a vita, hogy az európai gondolat válságban van- vagy sem, hanem hogy érdemes-e átmenetileg elhatárolódni ettől a zavaros és tudatilag csődbe ment képződménytől – ahogyan Orbán és tábora állítja –, míg be nem áll a helyes irányba, vagy a baloldali alternatívának megfelelően egyre aktívabban vegyünk részt a közös Európa formálásában.
A sérelmi politizálás is átkos örökség
 Horkay Hörcher Ferenc, irodalomtörténész-esztéta, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanszékvezető tanára |
A rendszerváltás után ismét eltévedt a nemzet, és húsz éven át egyre mélyebre ásta magát egy zsákutcába. A legnagyobb problémának azt látom, hogy a két szembenálló politikai erőnek sikerült mindent átpolitizálnia, s ezzel elérni, hogy lényegében mindent (gazdaságot, kultúrát, egészségügyet és sportot, tudományt és oktatásügyet) feláldoztunk e küzdelemben. Ahelyett, hogy a kommunizmus velünk élő maradványait próbáltuk volna módszeresen felszámolni, hogy valóban új lapot kezdhessünk egy totalitárius rendszer után, a feleknek sikerült híveiket úgy elvakítaniuk, hogy már csak a másik oldal hibáira koncentráljanak. A két tábor viaskodása közben pedig nem vettük észre, hogy a közös hajó zátonyra futott, majd süllyedni kezdett, s ma már alig menthető állapotban van.
Az Orbán-kormánynak a kétharmados parlamenti többség birtokában bőven adódott lehetősége arra, hogy olyan gesztusokat tegyen, amelyek révén az újrakezdés az ellentétek oldása felé hathatott volna. Ehelyett a kétségtelenül felelőtlen korábbi kormányok felelősségét feszegetve, azok szavazóit is büntetve folytatta az ideológiai alapú szimbolikus politizálást, elzárva az utat a megbékélés, és egy kompromisszumos közös politikai minimum felé.
Úgy gondolom, a hosszú távú kilábaláshoz egy új politikai generációra van szükség. A régiek rossz beidegződései, ezerszer elvakart sebei és régi reflexeket működtető gondolkodás- és beszédmódjai mára valószínűleg már kizárják a megújhodást. A rendszerváltás után szocializálódott nemzedék viszont egyre jogosabban követeli a beleszólást ügyei intézésébe – hisz már az ő életük a tét. Ám az új generáció sem tudja a múltat végképp eltörölni: egy működőképes kompromisszumnak olyan történelmi megbékélésen kell alapulnia, mely a 20. század értelmezésében megállapítja a közös minimumot, és a rendszerváltás első húsz évének kudarcait is képes összegezni – mégpedig pártkötődésektől függetlenül.
A magyar politikai ideológiák, beleértve az alkotmányos demokráciának a keretfilozófiáját is, mindmáig nem bizonyultak hatékonynak a reálgazdaság folyamatainak megfelelő irányú befolyásolására, a piaci mechanizmusok működésképességének a biztosítására, és egy egészséges társadalmi tudat kialakítására. Ezért joggal merül fel a politikához közelálló értelmiségi körök felelőssége is, akik közül az egyik oldal a kommunizmus örökségének a legitimálásában működött közre, a másik pedig a sérelmi politizálás még régebbi örökségét élesztette fel. Egy új nemzeti öntudat konstrukciójának ezért sokkal kevésbé szabad a szimbolikus politizálás nyelvjátékába belemennie, s e helyett a reálfolyamatok elemzésén és a kompromisszumkeresés logikáján kell alapulnia.
Kiszámíthatóbb jövőt kívánok az unokáimnak
 Ormos Mária, történész, akadémikus |
A politikai elit döntéseit a korábbi évszázadokban kényszerhelyzetek determinálták minden egyes fázisban, most azonban nem áll fenn ilyen mértékű szükségszerűség. Vagyis semmi olyan felhajtóerő nem működik, amely az aktuális kormányzat magatartását és viszonyulását a nemzetközi erőcsoportokhoz indokolttá teszi. Téves helyzetértékelésük nem vezethető vissza valamiféle magyar sajátosságra: a nemzet történelmi bajai anno, nem álbajok voltak. A szabadságharckor fennálló történelmi szituációt ezért sem lehet párhuzamba állítani a mostani kihívásokkal, és nem lehet azt mondani, hogy most is ugyanolyan ellenállásra van szükség az elnyomó hatalommal szemben. Orbán megragadja ugyan a valóság egy morzsáját, de elfelejti, hogy az általa megtámadott rendszeren kívül csak úgy lehet élni, mint Szomáliában. Nem csak magyar szuverenitás nincs, hanem francia és német sincs. Az Európai Unióba egyesült államok sorra-rendre olyan dolgokról mondtak le – főleg azok, akik még a nemzeti valutájukat is beáldozták –, melyek nélkül a 19. és 20. századi értelemben vett függetlenség ma már értelmezhetetlen. Mivel ezektől minden részes állam önként vált meg, és idomult egy egységesítő elváráshoz, ez ellen szabadságharcot vívni maga az abszurditás.
Az a hazug konstrukció, amit kitaláltak nekünk, nem az évszázados magyar tradícióból következik, hanem sokkal inkább abból, ahogyan ez a csapat létrejött, és bizonyos demagógiák mentén, egy kedvező történelmi helyzetben eredményeket tudott – ma már nem tudna – felmutatni. Azért nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy ennek a társadalompszichológiai alapja alkati kérdés, magyar sajátosság, mert ezzel azt állítanám, hogy ez így lesz, míg a világ világ. Márpedig én kiszámíthatóbb jövőt kívánok az unokáimnak, és hiszem, hogy minden öncsalásból fel lehet ébredni, akár kollektív, akár egyéni szinten jelentkezzen is. Egyetlen hatalmi berendezkedés sem örök, még azok is megbuktak, amelyek mögött olyan rendszer állt, mint a Szovjetunió. Akkor miért gondoljam, hogy egy olyan formáció, amelyiket szinte a szélvész fújt be az ország fölé, és semmilyen nemzetközi hátszéllel nem rendelkezik, évtizedekre be tudja magát betonozni. A tömeges kiábrándultság egyszer csak ellenpólusba rendeződik. Sokan hivatkoznak ennek kapcsán a lengyel Szolidaritásra, bár annak a megerősödéséhez kellett vagy tíz év a ’70-es évek második felétől. Szerintem nálunk nem tart majd ennyi ideig, de Lech Walesa-k és Adam Michnik-ek nélkül nem fog menni.
Pesszimizmusra van ok, kétségbeesésre nincs
 Balázs Zoltán, közgazdász, filozófus, a Közjó és Kapitalizmus Intézet ügyvivője |
Elvileg egy gazdaságilag gyenge ország is lehet politikailag erős, ha valamilyen másoknak fontos szempontból kulcsszerepben van. Elvileg nem kizárt, hogy egy politikai válságban lévő Unióban egy következetes, bár szokatlan értékrend fölkelti az érdeklődést, sőt, rokonszenvet is ébreszt. A háborúk igen gyakran a fejekben dőlnek el: Trianon egyik oka éppen az volt, hogy Magyarország iránt a győztesek közül jóformán senki sem tanúsított jóindulatot, mert ennek megnyerésére az ország korábbi vezetése alkalmatlan volt. Ennek pedig részben a Bibó által is említett hibás, szűk értékrend az oka. A jelenlegi vezetés számára ezek súlyos figyelmeztetések: valóban meg tudja nyerni magának azokat, akiket meg akar nyerni? S kiket akar megnyerni? Mire? Nem kerül-e végül páriaszerepbe? Tisztában van-e azzal, hogy partnerei milyen értékek és elvek mentén gondolkodnak? S itt bizony igen súlyos kételyeim vannak.
Magyarországon valóban régóta hideg polgárháború zajlik. A két nagy politikai oldal szabadság- ill. nemzetellenességgel vádolja a másikat, a választók pedig vagy maguk is beszállnak a csatába, vagy rühellik az egészet és valamiféle objektív, technokrata kormányzásért kiáltanak. Ezek valódi politikai dilemmák, amelyeket elvileg lehetetlen föloldani, másrészt viszont kétségtelen, hogy a politikai ellentétek háborúvá alakítása aligha érdeke az országnak. A történelmi szerencse megkönnyítheti egy-egy országnak, hogy a szabadságot vagy a nemzeti öntudatot természetesebbnek élje meg, mint a magyarok, így tompítva az ellentéteket. Ennek hiányában a politikai osztályra hárul a feladat, hogy valamilyen közös nevezőt találjanak. Az 1989-es alkotmány ezt a feladatot nem tudta ellátni; s ma már az is világos, hogy a 2011-es sem lesz rá képes. A feladat a következő generációra vár.
A jövő mindig nyitott, a politika pedig a jövő közös alakításának képessége. Ez a képesség akkor szűnik meg, ha a politikai közösség is megszűnik. Az említett polgárháború hideg és tartós, s előreláthatólag az is marad, de valódi széteséssel nem kell számolni. Fennmarad a közös cselekvés képessége, amiről sejthető, hogy mindig csak az egyik oldal fog és tud cselekedni. Ez nem zsákutca, hanem ide-oda kanyargás az úton, a többiekénél lassabb „haladás”. Minden közösség csak a maga útját tapossa ki, polgáraival és vezetőivel együtt. S mindenki máshová jut. Van, aki édenkertben pihenhet, akár évszázadokig is, van, aki újabb és újabb purgatóriumba kerül. Pesszimizmusra tehát bőven van ok, kétségbeesésre nincs.
Európától függeni kedvez a szabadságnak
 |
Ha Magyarország zsákutcában van, annak elsősorban a több évtizednyi rossz szocializáció az oka, és a mai politikai helyzet ebből következik. A rendszerváltás óta illúzióját vesztett ország Magyarország, amelyet szétloptak a politikusok, miközben a nagy ígéret, hogy az uniós csatlakozás után néhány éven belül Bécs lesz az egész ország, nem jött, nem jöhetett be. Éppen ezért a magyarok Európán belül hangsúlyosan állampártiak, azaz nem gondolják, hogy saját sorsukról maguknak kellene gondoskodniuk, mert más nem fog. A csalódottságból következik az is, hogy erős az idegennel, idegenséggel kapcsolatos ellenszenv. De még így is megéri, sőt annál inkább fontos tudatosítani nap, mint nap, hogy Európához tartozunk, amely ha valamit mindenképpen diktál, az a ragaszkodást a demokráciához és a szabadsághoz.
Éppen ezért nem a szuverenitás a fő kérdés, hiszen abból van észak-koreai, orosz és fehérorosz is, miközben a németek, franciák, olaszok részben elvesztették a sajátjukat az uniós csatlakozás miatt. Erős nemzethez erős gazdaság szükségeltetik. Erős gazdasághoz pedig szabad – az állam gazdasági érdekeitől, ezáltal a magas adóktól minél inkább mentesített – egyén kell. A magyar kormány azért menekült el másfél éven keresztül az Európával történő megállapodás elől, mert tudta, hogy akkor nem költhet annyit a költségvetésből, amennyit ő akar és saját méretét, illetve gazdaságban betöltött szerepét is újra kell értelmeznie. Ha így nézzük, akkor az uniós követelés tényleg beleszólás, hiszen elvárja például az alacsony költségvetési hiányt, amihez reformokra van szükség. Ez az irány azonban nem rossz a gazdaságnak, így bármilyen paradox is, az Európától függő Magyarországon megerősödhetnek a szabad egyének, ezáltal az egész nemzet. Mindezekkel együtt a magyar kormány elmúlt időszaka sem volt független, hiszen Kínától Oroszországon keresztül az arab világig próbált politikájához pénzt szerezni. Nem sikerült, így Magyarország visszatérhet oda, ahová tartozott és tartozik: Európába.
Ez ellen az Európa ellen „szabadságharcot” vívni azért kockázatos, mert a politikus akkor veszíti hitelét – ami a legnagyobb kincse –, ha nem tudja tartani azt az imázst, amit magáról épít. Jelen esetben ez a harcos, a dolgokkal szembeszálló politikus képe, amelyet Orbán akkor tud tartani, ha „megnyeri” a háborúit. Meg persze úgy is tartani lehet, ha nincs megfelelően erős és felkészült ellenzéke.